Ez nem az aranyfény, mint annak idején a szeptemberi hold a Palatinus felett. Hova lett? Minden szürkébb és hűvösebb, hogy itt vagyok veled. Felhők közül kicsüngő almazöld körül az eső fenyeget, fehér gomolyban a hegyek, hideg át átázott a föld, majd a szél, a hegyenáti, betört a terekre, a kutakra, a vizek torkát átharapva, egyszerre hideg lett. De hogyan is lehetne másképp ez az utólagos ajándék? Fejünkön a ködkorona. Mi megfizettünk mindenért.Te későn elért Élet Asszonya.Szeretlek.
De mi mást is várnánk? A nyár kilobbant csillaghullással, aszállyal, narancslobogású éggel. Mi másutt jártunk a forró napokban-hiszen emlékszel.Te már esősuhogásban, szélbe hajolva láttad a pálmákat, a pineákat .Hogy is készült Horatius a télre? Zokogtak az ágak. Elmenekülni délre, azt remélted? Itt találtad a hideget. A vörösbarna fal, a márványoszlop hűlőben jósol minekünk:nem menekülhetünk. Északon és délen is vacognak az árnyak. Akiket elvesztettünk itt-ott,mi mást csinálnak? Azóta fáznak. Emlékezz:Délen születtek elvégre a halálistenek.
Húzódj közelebb, míg a várost az eső meg a szél veri. Minket még melegítenek az elfogyott meg a hátralevő napoknak fényei. Miránk hiába vár az alvilág, nekünk Elysium volt,ami másnak a pokol. Mert lobogott bennünk és kívül, én nem hiszem, hogy valaha kihűl az ami vagyunk:lebukik nyugaton és felszáll keleten a mi napunk. Megyek a láng felé veled a fagyokon és homályokon át, miránk a tűz vár valahol. A tűz,amelyikben benne lobog az, amit titkolnak a római romok, és minden, ami lobogott valaha,és minden ami a napnak örülni tudott, a vértanúk, meg a mammutok, meg a palmyrai asszonyok mosolya, az a lobogás,amelyikben összegyűlik minden, ami itt hevült és hevített. Ezért vigyázz:védjünk meg minden percnyi meleget.
Nem menekülhetsz sehova, de nézd csak a fényt odakint s idebent,
az elsötétítés előtt:nem vehető el, ami igazán a mienk.
Te minden Élet Asszonya,
Gerjeszd a szenelőt.
(Vas István: Eső és Tramontána)
